Sydney-ről, ahol a boldogságot kutattam
Az ausztrálok arcszerkezete mosolyra hangolt: ha megszólítok egyet közülük, széles mosollyal, ragyogó szemekkel kommunikálnak, mintha ez egy társadalmi szabályszerűség lenne. Sydney utcáin sétálva gondolkozom el ezen a boldogságtudatosságra formált társadalmon, hogy milyen életmód alakítja ki a pozitív hozzáállást. Közben újra és újra felteszem a kérdést: milyen mélységekig hatol ez a boldogság? Nehezen szoktam meg, hogy minden egyes bolti eladó úgy köszön nekem, és kérdezi meg, hogy vagyok, mintha kiemelkedően örömteli esemény lenne, hogy beléptem a boltba. Lassan tanultam meg megkülönböztetni a „Hogy vagy?” kérdések jelentését, mert mindig három lehetőségem van válaszolni. Ha a kérdés csupán formalitás, akkor nem várnak választ. De bizonyos esetekben rá kell éreznem, hogy valaki – akár egy idegen is – mélyebb kedvességből kérdezi: ebben az esetben a helyes válasz az, hogy „Köszönöm, jól”. A harmadik válaszlehetőség, amikor egy régi ismerősnek vagy egy újnak valóban hosszabban, őszintén beszélhetek a hogylétemről. A megkülönböztetés nehézsége váltotta ki a kérdést bennem, hogy miből fakad a kollektív vidámság.
Amikor elutaztam Sydney-be, akkor értettem meg igazán, hogy egy élvezetekben gyökerező társadalmi működéshálóban élnek az ausztrálok. Az átlagfizetés, a természeti és kulturális körülmények olyan életminőséget teremtenek, amely gyakran olyan hatást kelt, mintha egy idealizált film jeleneteibe lépnénk: valahonnan ismert, de a valóságban nehezen elhihető világba. Többnyire ingyen elérhető élmények váltják ki a boldogságot a hétköznapokban, és a megvásárolt belépőjegyek, a boltban megvehető ételek árai sem térnek el a magyarországi áraktól, az ausztrál átlagfizetésekhez mérten pedig egyáltalán nem megterhelő kiadások. Az átlagos ausztrál életvitelhez hozzátartozik a pár évente megtett – akár egy egész családra vonatkozó – európai körút, amikor egy hónapon belül ellátogatnak a leghíresebb városokba Londontól Párizson keresztül egészen Rómáig. Sok különböző ausztrál család hívott meg vacsorára, ebédre, hogy hosszan beszélgessünk. Szinte mindenki járt már Budapesten, és előfordult, hogy pár magyar szóra is emlékeztek. Azonban az utazási élményeik Amerikára és Ázsiára is kiterjednek: az életükhöz hozzátartozik, hogy bejárják az egész világot. Ha pedig hazatérnek, a városaikban tömörül a világmindenség: pár lépésbe kerül elérni a különböző országok kultúráit.
Hosszan mesél nekem mindenki a csodálatos utazásokról, én mégis a hétköznapokra vagyok kíváncsi. Felteszem a kérdést: mi a titka az ausztrál boldogságnak? Meglepődnek, egy pillanatra elgondolkoznak, majd megérkezik a válasz: jelen lenni a pillanatban, és elengedni minden mást. Lassan visszaemlékezem az elmúlt három hónapra: igazolást nyer a válasz. Ausztrália észrevétlenül hangol át a pillanatok mély megélésére. Lassan váltam érzékennyé a boldogságra. Akaratom ellenére sírok festmények előtt a galériákban, parkokban. Meghatódom, könnyezem, ahogy az egyik téren egy beszéd után lejön a színpadról egy lány, és a barátai odaszaladnak hozzá, hogy megöleljék. Folynak a könnyeim az ázsiai templomokban imádkozó-hajlongó, szertartást végző látogatók meghittségén. Rázkódtam a sírástól, amikor a könyvtár előtt felállítanak egy nagy hintát, rátolnak egy tolószékes lányt, akit harminc-negyven idegen látogató körbe áll, és összekapcsolódnak a közös örömben, amikor a lányt egyre magasabbra és magasabbra lökik: lassan átlépi minden egyes korlátját.
Ilyenkor azt hinnénk, hogy ez a sajátos különcségükből fakad, de megértettem, hogy ez a társadalom, az ország hatóereje. Az egyik társasági eseményen egy ausztrál nőnek – aki szintén járt az Ulurunál – mesélek a sivatagban megélt érzéseimről. Még csak pár perce ismerjük egymást, de ahogy a szavaim elérik, ahogy jelen van a nyelvben, az élményeimben, hosszan csorognak a könnyei, pedig pár perccel ezelőtt még kicsattanó vidámsággal beszélgettünk. Talán a boldogság parádéja mellett valóban van egy mélyebbre ható fajtája is boldogságnak, amelynek a legintenzívebb formáját Ausztráliában ismertem meg igazán.
Sdyney-ben vidámabbak az emberek, mint Melbourne-ben, és az öltözködés is más: a melbourne-i fekete ruhákat felváltják a színek. Azt mondják, a vidámság oka az időjárásban rejlik, mivel Sydney-ben mindig melegebb, naposabb az idő, mint Melbourne-ben, ahol gyakran jeges szél fúj, és sok az eső. Sdyney-ben és a város környékén öt nap alatt három évszakot tapasztalok meg: a nyarat, a tavaszt és a telet. Csak egy vagy fél óra utazásba telik átlépni a különböző évszakokba: a tengerparton mindig nyár van, akkor is, ha a várost fakóvá teszik a felhők, és a hegyekben közben mindent belep a fehér köd, a hideg. Rétegesen öltözöm, hogy minden évszakhoz alkalmazkodjak: amikor kilépek a házból még nyár van, lassan tavasszá válik az utazás megkezdése folyamán, aztán felérek a Kék-hegységbe, ahol magamra veszem a kabátot.
Onnan tudjuk, hogy egy esőerdőben vagyunk, hogy vastag szálakban, összegabalyodva hálóznak a fákon az erős indák: mintha gubancos hajú fák közé kerültünk volna. A Kék-hegységben egy sziklafal tetején parkolunk le az autóval, de nagy sajnálatomra semmit sem látunk felülről: mintha tejet öntöttek volna a völgybe, egy hatalmas felhőbe burkolózik minden. Lassan ereszkedünk le az esőerdőbe egy üvegkabinban, közben szertefoszlanak a felettünk maradt fellegek.
Az erdőben egy különös érzés keríti hatalmába a filmes kultúrában élő látogatót: egy pillanatra bennakad a levegő, ahogy az Avatar vagy a Jurassic Park természeti kulisszáiban találjuk magunkat. Az utóbbira még rá is játszanak az erdőben látható dinoszaurusz-csontvázak, a fák közé helyezett mozgó és hangoskodó dinoszauruszok, az elszórt tojások. Erre még ráerősít a hátrahagyott, régi bányászfelszerelések látványa, a leszakadt, rozsdás eszközöké. Mintha valamiért hátrahagyták volna az emberek a területet, és mi magunk vagyunk az új felfedezők. Az esőerdő azonban még többet rejt magában, mint a filmes álmok reflexióit. Soha életemben nem láttam még annyi fajta mintát a fák törzsein, mint itt. A helyi művészek gyakran járnak az erdőbe inspirálódni a mintázatokból.
Elmerülök az erdő jelrendszerében, közben szemerkél az eső, belélegzi az erdő a nedvességet. Amikor a sétám végére érek, megtudom, hogy a világ legmeredekebb üvegvasútján fognak felhúzni a sziklafalon. Már nem férek fel az előző járatra. Az üvegajtók felnyílnak az ég felé, az emberek beülnek, az ajtók lecsukódnak, megszólal a Jurassic Park drámai zenéje, majd hirtelen felrántják a kilencven fokos sziklafalon a lapos, keskeny szerelvényt. Az emberek sikítanak. Mindenki sikít. Kezdem meggondolni magam, de már nincs visszaút. Beszállok. A faülés dőlési fokát a legmagasabbra állítom, hogy amint felsiklunk a sziklafalra, fennmaradjak az ülésen, és ne zuhanjak az előttem ülők nyakába. Egy fapadon ülök biztonsági öv nélkül. Elindulunk, kapaszkodom az előttem lévő korlátba. Felrántanak minket: négy perc alatt siklunk fel a derékszögű falon, majd be egy barlangba. Közben az üvegfalat csapkodják a páfrányok. Amikor felérünk, megtudom, hogy korábban nyitott vonattal jártak ezen az úton, közben nevetve közli velem egy ausztrál lány, hogy lefelé is próbáljam ki, mert borzasztóan ijesztő. Elsápadok, inkább elmegyek rápillantani a sziklákra: a három nővérre.
A három nővér az őslakosok mítosza, ahogy az Uluru és a Kata Tjuta sziklái is magukon viselik a történeteket: a szereplők kővé váltak. A Kék-hegységben három nővér változott át, és pillant le az esőerdőre. A legenda egyik változatában három nővér (Meehni, Wimlah és Gunnedoo) a Katoomba törzs tagjaként a Jamison-völgy szívében élt. A lányok beleszerettek három fivérbe a szomszédos törzs tagjai közül, azonban az ország törvényei megtiltották a lányoknak, hogy vágyaikat követve saját népükön kívülre házasodjanak. A fiútestvérek elhatározták, hogy elrabolják a lányokat, hogy összeházasodhassanak. Nagy csata kerekedett, a két törzs összecsapott. A Katoomba törzs egyik idős boszorkánydoktora féltette a gyönyörű nővéreket, ezért sziklákká változtatta őket, hogy megóvja a lányokat a bajtól. A csata során azonban a boszorkánymester is meghalt, így nem tudta visszafordítani a varázslatot. A nővérek azóta is szomorúan magasodnak a Jamison-völgy felett.
A történet másik változata szintén a védelmezésről szól. Ez a történet Tyawannal, egy boszorkánydoktorral kezdődik, akinek volt három lánya; Meenhi, Wimlah és Gunnedoo. Tyawannak mindig egy veszélyes lyuk mellett kellett elhaladnia, amikor élelemért indult, ezért a három lányt egy sziklán hagyta. A mély, sötét lyukban egy Bunyip élt, aki a legrettegettebb teremtmény volt az egész világon. Egy nap, amikor Tyawan elhaladt a lyuk mellett, egy nagy százlábú mászott a lányok mellé. Annyira megijesztette Meenhit, hogy egy követ dobott felé. A kő ekkor lezuhant a völgybe, és feldühítette a Bunyipet. A szörnyeteg feljött a lányokhoz, ezért Tyawan a távolból meglátva ezt sziklákká változtatta a lányait a varázscsontja segítségével, hogy megvédje őket a Bunyiptől. Miután ezt megtette, a Bunyip üldözni kezdte, ezért lantfarkú madárrá (lyre bird) változtatta magát. Mindenki biztonságban volt, azonban a dulakodásban Tyawan valahol elejtette a varázscsontját, így ő örökre madár, három lánya pedig szikla maradt. Állítólag a mai napig is hallani – az esőerdőkben honos – lantfarkú madár hangját a sziklák körül, ahogy Tyawan a varázscsontot keresi.
A Kortárs Művészetek Múzeumában (Museum of Contemporary Art) újra találkozom az ausztrál őslakosok festményeivel, de most másfajta kifejezésformákat látok, mint a melbourne-i kiállításokon vagy az Uluruhoz tartozó galériákban és a fák alatt festő őslakos nők képein. Az egyik teremben olyan festményeket látok, amelyeket fakéregre festettek: történeteket mesélnek a képek. Az őslakosok történetmesélésének jelenléti ereje és a mi európai kultúránknak a múltrögzítő jellege feszül egymásnak a múzeumban. Ausztrália északi részén még vannak olyan területek, amelyeken az őslakosok elhatároltan az ősi szokásaik szerint élhetnek. Ide csak engedéllyel léphetnek be a kívülről érkezők. Erről a zárt területről származik a múzeumban látható gyűjtemény, melynek képei pár napnál tovább nem léteznek eredeti környezetükben. Az őslakosok a képek segítségével adják át a történeteiket, ahogy mesélés közben illusztrálják azokat, de ahogy a kimondott szó is jelenléti és múlandó, ugyanúgy ezek a képek is megsemmisülnek az első eső eljövetelekor. A valódi érték láthatatlan, rögzíthetetlen és megsemmisíthetetlen. Az őslakosok kultúrája és Sydney fényűző anyagisága egymásnak feszül bennem. Visszaemlékezem a korábbi tapasztalataimra: az őslakosok nem mosolyognak, mégis mélyebbre nyúlnak bennem, mint bárki vagy bármi más ebben az országban.
Ausztráliában a világ összes édessége megkóstolható, és a tipikusan ausztrál édességek íze annyira töményen édes, hogy egy harapásnál tovább nem jutok: a legintenzívebb élményekkel táplálják magukat az ausztrálok. Sosem láttam még ennyifajta lehetőséget a cukorfogyasztásra: évekbe telne mindent kipróbálni. De azért akad olyan vidámság is, amelyet a szememmel fogyasztok el: azt hiszem, a világ minden városának szüksége lenne egy tengerparti vidámparkra, hogy az emberek vidámsággal töltekezhessenek. Sydney-ben az Operaházzal szemben, a híres Harbour Bridge-en túl éjszakánként egy vidámpark világít, nappal pedig színesre festett falakkal hivalkodik az Operaháztól kitekintők felé.
A Luna Park majdnem százéves történettel rendelkezik, amely látszik is a játékokon: a régi és az új stílus megfér egymás mellett, de a régi még inkább növeli a vidámságot a mostanra még nevetségesebbé vált formáival. A vidámparkba a helyiek járnak: az egyenruhás iskolás gyerekek, a családok találkozóhelye. Ahogy a legtöbb kiállításra és botanikus kertbe, úgy a vidámparkba is ingyenes a belépés, csupán a játékokért kell fizetni. Azonban a rosszkedv ellen már a látvány is elég gyógymódot jelent, amely a kék tengerrel párosulva garantált.
Egy olyan társadalomba kerültem, amelynek központi működtetője a tengerpart, ahová az ausztrálok heti szinten eljárnak minden évszakban, mintha minden hétre beiktatnának egy rövidke nyaralást. A napsütés és a kék-sárga színek kontrasztja érzékelhetően befolyásolja a kedélyállapotot. A város fölött összegyűlnek a felhők, de ahogy kihajózom a homokos óceánpartra, hátrahagyom a felhőket, és minden szín intenzívebbé válik. A hajó Sdyney-ben olyan hétköznapi tömegközlekedési eszköz, mint a metró vagy a vonat: megvannak a saját állomásai.
Sydney leghíresebb partjai a Bondai és a Manly Beach. Mindkét tengerparton fehér és puha a homok a félköríves fürdőhelyen. A hullámok fokozatosan és hosszan siklanak be, és a két oldalon hosszú sétányok vezetnek a sziklafalakon a következő homokos partokig. A két part között az a különbség, hogy amíg a Bondai Beach egy teljesen kopár partszakasz, addig a Manly Beachen hatalmas fenyőfák nőnek, amelyek között folyamatosan áramlik a ködszerű sós pára. Csöndesen ülök az áramlásban, a tüdőmbe szívom a sós levegőt, és nekilátok az ebédemnek: rántott tintahalat eszem sültkrumplival. Nézem a kék vizet, a fenyőfákat, közben tartom a kezemben a tintahal karika formájú húsát. Egy sirály egy pillanat alatt kikapja a kezemből röptében. Óvatosabban eszem tovább, és figyelem az embereket, ahogy a késő tavaszi időben kevesen mennek be az óceánba, és senki sem használ napernyőt, pedig éget a nap, de még a levegő is az árnyékban. Csak a szörfösök merészkednek be a vízbe, de ők is talpig fel vannak öltözve fekete szörfruháikban. A nap sokkal erősebb, mint Európa bármelyik partján. Visszahajózom a felleges városba.
Az Operaház vizualitása, kagylóformája illeszkedik a tengeri öbölbe. Belépve mégis szokatlan érzés fogja el a látogatót, mivel az Operaház belseje olyan, akár egy befejezetlen épületé: betonpillérek fogadnak, amelyek azonban hasonlítanak egy kagyló belső struktúrájára. Egy gyár és egy kagyló kettős hangulata ötvöződik belül: egy hely, ahol a művészet termékként vagy lassan formált gyöngyként tűnhet fel. A koncertek, előadások rendszeres „gyártása” és megvásárolhatósága feszül össze a művészet lassú formálódásával, akár a kagyló belsejében épülő gyönggyel.
A koncerteken a különleges akusztika emeli ki a zenészekben sűrűsödő gyöngyöt. A színpad a legmagasabb, gömbszerű bemélyedés alatt helyezkedik el, mintha a tér felszippantaná a felfelé terjedő zenét, hogy aztán szétterjesztve kivezesse a közönségre. Bárhol ülhetünk, olyan, mintha a zenészek közvetlen közelében lennénk. Alexander Gavrylyuk zongorázik a Sydney-i Szimfonikus Zenekar közreműködésével. A koncert drámai, de mégis az utolsó, lassabb, ráadásként rögtönzött, szóló zongoradarab váltja ki a legerőteljesebb hatást. Ebben a pár percben érvényesül a leginkább a művész és a terem akusztikájának összjátéka: mindannyian a zongora mellett ülünk, kapcsolódunk, a teljes lényünkkel jelen vagyunk.
Csendesen sétálok a rendezett utcákon, Sydney-ben minden kert és utca nyugalmat áraszt, de ahogy visszatérek Melbourne-be, ugyanezt tapasztalom, bármerre is járok. A napok egyre melegebbek, már este nyolc után nyugszik le a nap. Az utcákra felteszik a karácsonyi díszítést, mindenfelé hatalmas diótörők figyelik a sétáimat: felkapcsolják a díszkivilágításokat, feldíszítik a karácsonyfákat, és kezdődik a karácsonyi vásár a nyárban. Nem bírom megszokni a nyári karácsonyvárást: vágyom a hideg és sötét európai télre.
Az elmúlt három hónapban számos ausztrál család otthonában vendégeskedtem: láttam sok boldogságot, szeretetet, odaadást, magányt, nehézséget és szomorúságot is. Egy olyan tág világban élnek, ahol sokkal többféle nehézség adódhat az életükben a kulturális sokszínűség és a jóléti társadalom negatív hatásaiként. Küzdenek az emberi kapcsolataikkal, és harcolnak az egészségükért. Az eltöltött három hónap alatt több olyan embert ismertem meg, akinek a közelmúltban vagy a jelenben rákos megbetegedése van vagy volt, mint egész életemben Magyarországon. Azt mondják, a rák egyik fő kiváltója a stressz, a rossz pszichés állapot is lehet. Egy olyan országban, ahol a legfinomabb ivóvíz folyik a csapból, folyamatosan tiszta a levegő a tengerpartok miatt, és az emberek leginkább egészséges zöldségek és gyümölcsök széles skálájával táplálkoznak, mégis, hogy betegedhetnek meg ennyien? Lehetséges lenne, hogy a mosolygó „Hogy vagy?” kérdések és a „Köszönöm, jól.” válaszok mögött a mélyben megbújik valami szorongató és szomorú is? Vagy a betegségek a külső körülményektől függetlenül érik el az embereket? Újra és újra felteszem a kérdést, hogy a látható gazdagság mennyiben határozza meg a láthatatlan kapcsolatokat.
Lassan pakolok a bőröndömbe, mérem a kilókat, mivel a repülőre maximum harminc kilót vihetek fel, újra és újra kompromisszumokat kötök magamban, hogy mit hagyjak hátra a világ másik felén. Lassan már csak egy cipőm marad, amelyben hazamegyek: négy cipőt hagyok hátra. A ruháim fele, de még a kabátom is kikerül: itt marad ebben a tükrözött világban, ahol minden évszak és napszak éppen fordítva van, mint otthon. A bőröndöm elnehezül az ajándékoktól, én pedig egyre könnyebb leszek a szeretettől: ha a bőröndömmel együtt mérnek le a felszállás előtt, talán megkönyörülnek rajtam, és felengednek a bőröndömbe került egy-két plusz kilóval együtt is. Lezárom a bőröndömet, és felülök a repülőre, hogy egy huszonöt órás repülőút után hazatérjek azokhoz, akik a világ egyik leggazdagabb országánál is többet érnek nekem: láthatatlan, nem hivalkodó gazdagságba térek haza. A három hónap alatt Ausztrália megtanított megpillantani a láthatók mögötti láthatatlant: bejártam a legfényűzőbb városokat, mégis az egyszerűnek tűnő pillanatokban és az üresnek látszó sivatagban találtam meg a legnagyobb gazdagságot.
Hozzászólások